1.Alkonyat

[ Pobierz całość w formacie PDF ]
STEPHENIE MEYER
twilight
alkonyat
Írta: Stephenie Meyer.
A mű eredeti címe: Twilight
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Szerkesztette: Garamvölgyi Katalin
© Ez a kiadás a Little, Brown and Company, New York, New York, USA céggel való megállapodás alapján jött
létre.
©Minden jog fenntartva.
© This edition published by arrangement with Little, Brown and Company, New York, New York, USA.
©All rights reserved.
ISBN 978 963 9708 95 2
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2008-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail:
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Balogh József
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó
írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában − akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást − nem sokszorosítható.
De a jó és rossz tudásnak fájáról nem ehetsz:
mert azon a napon, amikor annak gyümölcséből eszel,
halálnak halálával halsz meg.
Genezis, 2:17
ELŐSZÓ
S
OSEM
TŰNŐDTEM
AZON
, hogyan fogok majd meghalni − bár az utóbbi hónapokban lett volna
rá okom. Ám ha el is játszom a gondolattal, biztos nem így képzelem.
Lélegzet-visszafojtva meredtem a vadász sötét szemébe, ő pedig nyájasan nézett rám a
terem túlsó sarkából.
Az a tudat vigasztalt, hogy ha már meg kell halnom, olyasvalaki helyett halok meg, akit
szeretek. Nemes célért, éppenséggel. És ez azért számít valamit...
Nem néznék most farkasszemet a halállal, ha annak idején messzire elkerülöm Forks
városát. Féltem. Nagyon féltem, de mégsem bántam meg, hogy így döntöttem. Ha az élet
valóra váltja legmerészebb álmodat, akkor nincs mit megbánnod, ha ez az álom aztán véget
ér.
A vadász barátságosan mosolygott. És lassan elindult felém, hogy megöljön.
1. AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS
A
NYÁM
VITT
KI
A
REPTÉRRE
; a kocsi ablakai egész úton letekerve. Phoenixben huszonnégy fok
volt, az ég tökéletes, felhőtlenül kék. Az ujjatlan, fűzős fehér pólómat viseltem − ez volt a
kedvencem. Csak nemrég kaptam, búcsúzáshoz is ezt vettem fel, hogy kedveskedjek
anyámnak. A kapucnis dzsekimet a karomon vittem.
Van egy kisváros az Olimpia-félszigeten, Washington állam északnyugati részén, Forksnak
hívják, és fölötte jóformán mindig felhős az ég. Ebben a jelentéktelen városban többet esik az
eső, mint bárhol másutt az Államokban. Ebből a kisvárosból, ebből a komor, örökös
félhomályból menekült el velem anyám, amikor még csak néhány hónapos voltam. Ebben a
városban kellett töltenem minden nyárból egy teljes hónapot, egészen tizennégy éves
koromig. Akkor viszont végre a sarkamra álltam: én többé be nem teszem a lábamat Forksba!
így az utóbbi három, nyáron Charlie, az apám két hétre Kaliforniába vitt nyaralni.
És most mégis Forksba tartottam − pedig a puszta gondolattól is borsódzott a hátam.
Utáltam Forksot.
Phoenixet viszont szerettem. Szerettem a napsütést és a perzselő hőséget. Szerettem ezt a
nyüzsgő, rohamosan terjeszkedő várost.
− Bella − mondta Anyu (úgy körülbelül ezredszer), mielőtt fölszálltam volna a gépre −,
nem muszáj menned, ha nem akarsz!
Anyámmal rettentően hasonlítunk egymásra, csak éppen neki rövid a haja, és két
nevetőránc húzódik az orrától a szájáig. Ahogy belenéztem gyerekesen tágra nyílt szemébe,
hirtelen rám tört a pánik. Hogy juthatott eszembe, magára hagyni az én csupa szív, ki-
számíthatatlan, kelekótya anyámat? Hogy fog egyedül boldogulni? Igaz, most már itt van neki
Phil, úgyhogy a számlákat alighanem ki tudja fizetni, lesz kaja a hűtőben, benzin a kocsiban,
és lesz kit felhívnia, ha eltéved, de azért mégis...
− De hát én menni akarok! − Sose hazudtam valami ügyesen, de ezt a hazugságot az utóbbi
időben olyan gyakran mondogattam, hogy mostanra már egész hihetően hangzott.
− Mondd meg Charlie-nak, hogy üdvözlöm!
− Megmondom.
− Rövidesen találkozunk! − bizonygatta. − Bármikor hazajöhetsz, amikor kedved tartja!
Csak szólj, ha úgy érzed, szükséged van rám, és én azonnal jövök! − ígérte, de én láttam a
szemében, mekkora áldozat a részéről már a puszta ígéret is.
− Miattam nem kell aggódnod! − vágtam közbe. − Remekül megleszek Charlie-val.
Szeretlek, Anyu!
Egy pillanatra szorosan magához ölelt, aztán hagyta, hogy felszálljak a gépre.
Phoenixtől Seattle-ig négy óra repülővel, aztán át kell szállni egy kis helyi járatra, amivel
egy óra az út Port Angelesig, onnét pedig még egy újabb óra autón, míg az ember Forksba ér.
A repülés egyáltalán nem aggasztott: az egyórás autóút Charlie-val annál inkább...
Charlie tulajdonképpen nagyon klasszul viselkedett. Úgy tűnt, őszintén örül annak, hogy
életemben először viszonylag hosszú ideig nála fogok lakni. Már be is íratott az ottani
középiskolába, és megígérte, hogy segít nekem autót keríteni.
De azért mégis fura lesz Charlie-val − gondoltam.
Egyikünket sem lehet bőbeszédűséggel vádolni, ráadásul fogalmam sincs, miről
társaloghatnánk. Nyilvánvalóan elképesztette a döntésem − akárcsak régen az anyám, én sem
csináltam titkot belőle, mennyire utálom Forksot.
Esett, amikor leszálltunk Port Angelesben. Az esőt tekinthettem volna rossz előjelnek is −
de nem annak tekintettem, csak egyszerűen elkerülhetetlennek. A napsütéstől már Phoenixben
elbúcsúztam.
Charlie a járőrkocsival jött elém. Erre is számítottam. Charlie a forksi jónép számára
[ Pobierz całość w formacie PDF ]